Zs. Nagy Emese honlapja
A beteg
A térdén dobolt kezeivel. A rendelőben alig voltak, ő Gyöngyit várta egy fehér, fertőtlenítőtől szagos széken. A hangulat olyan volt, mint rendesen, ahogy egy rendelőben megszokott: nyomasztó és siralmas. A hely zavaróan tiszta, steril, nincs benne semmi emberi.
A szemben álló széken a kisgyerek abbahagyta a sírást. Endre most őt figyelte, és széles mosolyt erőltetett arcára.
- Ne aggódj öcskös, hamarosan hazamehetsz - gondolta. A kisfiú visszamosolygott rá. Kis idő elteltével nagy kék szemei elkalandoztak a férfiról, a falakat kezdte kémlelni, nem kellett sok, és újra pityeregni kezdett. Anyukája szorosan átölelte, és megnyugtatólag a fülébe suttogott valamit.
- Kisfiam, ne sírj! - kérte a nő most hangosabban.
- Önök is régóta várnak? - kérdezte Endre barátságosan.
- Igen, de szerencsére csak egy kis nátháról van szó - mosolyodott el a nő, aztán kisfiához fordult, és ismét suttogott valamit a fülébe, amitől nagy kék szemei elkerekedtek, és megnyugodott kissé. Az ajtó, melyen a Gyermekorvos felirat virított tarka betűkkel kinyílt, és egy korosodó ápolónő jelent meg vasalt, fehér köpenyében.
- Kérem jöjjenek, a doktor úr máris fogadja önöket!
Endre magára maradt.
- Olyan érzés, mint mikor kiközösítik az embert. Ennél talán még a börtön is kellemesebb - gondolta. Végignézett a falakon. - Sehol egy folt, egy apró hiba, semmi. Minden pedáns és hideg - felkelt a székről, és körbe-körbe járkált, végigkémlelte a rendelő berendezését. Tökéletes volt. A székek katonásan sorakoztak az ajtók előtt, egyetlen porszemet sem lehetett találni.
Kinyílt az egyik ajtó. Az anya jött ki, karjában a kisfiúval. Mind a ketten siettek, gyorsan felhúzták kabátjukat.
- Add a kezed, Péter! - mondta sietve, miközben fiára erőltette a kesztyűt.
- Jobbulást, öcskös! - mondta Endre a gyereknek.
- Neked is.
- De, én nem is vagyok beteg.
- Elnézést - mondta az anya sietve. - Viszlát!
- Viszlát!
Ismét magára maradt. Nem volt tükör, hogy megnézhesse sápadt-e, ezért nem tudta, mitől látta a kis Péter betegnek.
Egyedül maradt, mint egyetlen színfolt a fehér vásznon. A falak szinte összenyomták őt a tágas teremben. A pontosan helyreillesztett székek morcos ábrázattal, egyenes sorokban kerítették el, és minden lélegzetvétel maró sivárságnak engedett szabad folyást a tüdejében.
Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta az egyik széket, és a rendelő közepére állította. A bejárati ajtóhoz lépett, hogy megcsodálja művét. - Szinte semmit sem változott - gondolta. Helyére tette a széket, és nevetésben tört ki. - Talán tényleg beteg lehetek!
Leült egy székre, és ismét térdein dobolt a kezével. Várta, hogy nyíljon az ajtó, és szűnjön meg végre ez az üresség.