Zs. Nagy Emese honlapja
Sírfelirat
Egész életemben a szabadságot kerestem, és egyre jobban kételkedem abban, hogy létezhet, teljes mivoltában.
Kutattam – és már magam előtt sem titkolhatom – elsorvadtam az ezzel töltött évek során. Talán nem hiába... Nemsokára kiderül.
A gondolat négy-öt éve fészkelte be magát a koponyámba, előtte végeztem az egyetemen. Úgy éreztem, szabad vagyok, és ez csodálatos élmény volt. Néhány pillanatig csupán, hiszen amint magam köré tekintettem, rácsokat és bilincseket láttam.
Kétségbeestem, és éveken keresztül nyomát sem találtam annak az embernek, aki örült annak, hogy él, és lélegzik. Vergődő madár voltam, és tíz körömmel kapartam a kalitkám rácsait, hiába, amint egyet sikerült elgörbítenem, tíz másik nőtt a helyére. Mindennek, és mindenkinek búcsút intettem, mert biztos voltam benne, hogy ha szabad leszek, boldog is leszek majd. Őrültnek hittek, és már én is látom, hogy talán tényleg megháborodtam, de nem tehettem mást, fogoly voltam a saját életemben.
Egyedül éltem, alig beszéltem emberekkel. A lakásom sivár volt, még egy könyvet sem tartottam ott, pedig azelőtt sűrű, tömött sorban álltak a polcokon, és a földön is. Éjszakákon át faltam őket, mint kóbor kutya az elé vetett koncot. Egy nap mindet elnyelte a kandallóban pattogó tűz. A kezemet tördelve térdeltem a tűz mellett, a könnyektől alig láttam, hogy porladnak szét a szavak. Hogy miért tettem, azt nehezen tudnám már megmondani. Akkoriban, amikor csak tehettem, a miérteken törtem a fejemet, és talán egy ilyen miért váltotta ki belőlem. Fokozatosan ástam bele magam az elmebaj mélységeibe.
Nemrég eljött az a nap, mikor rájöttem az egész hiábavalóságára. Hiába téptem ki magam az emberek köréből, hiába töprengtem naphosszat szabadságról, rabságról. Élni akartam, napfényt, levegőt. Nem akartam naphosszat a padlón fekve gondolkodni, hajtépve, elcsigázva a fáradságtól, cselekedni akartam.
És most itt vagyok. Megtaláltam a megoldást, azt, amit egész eddig kerestem, és ehhez csak fel kellett adnom a keresést.
Egy lépésre állok a választól. Érzem, hogy sikerülhet, hogy átélhetem azt, amit egész életemben hajhásztam... Szabadság...
Kicsit még félek. Lábujjaimmal még kapaszkodom kicsit a földbe... Mély lélegzet...Menni fog!
Kellemes bizsergés járja át a testem, az ujjaim remegnek, végigsimítok velük az arcomon, érzem az átszellemült mosolyt, a boldogság könnyeit, melyek ki tudja, mióta csorognak lefelé?
Elindulok...
Igen, sikerült, szabad vagyok. A Világ a legszebb arcát mutatja nekem, csak lágyan fekszem a légben, szemben a csodálatos vörös tejszín felhőkkel, lábamnál az égő napkorong mosolya, ujjaim közt a tovasurranó levegő kacaja. Egy perc csodálatos szabadságot kaptam...
Ím, itt fekszik, vérébe fagyva,
A rabság halott szobra...