Zs. Nagy Emese honlapja
Gomolygó ábrándok
Az egész helyzet olyan, mint egy zsánerkép, mégis annyira furcsa, hogy most mi ülünk a képben. Te a magazinodat lapozgatod, én csendesen gépelek valamit melletted. Néha rám pillantasz. Síri csend honol a szobán. Elakadok a gépelésben, nem tudom mi a megfelelő szó, rád nézek, de gyorsan elfordítom a fejem. Téged sosem érdekelt az ilyesmi. Most is leköt az a nagy, konzerv alakú, sötétzöld gép, mely az újság lapjáról mászik a fejedbe.
Abbahagyom a gépelést, a laptop térdemen fekszik, tudom, hogy utálod, de nekem csak így megy...Hallgatom a csendet, mely gyengéden terpeszkedik torkunk körül.
Megnézed, hány lóerős a konzervkocsi, becsukod az újságot, és kicsit nézzük egymást. Lehet valami elmélázás-szerű a tekintetemben, mert kissé elmosolyodsz, leveszed a térdemről a laptopot, leteszed valahová, és csókolni kezdesz.
Ajkaid görcsösen tapadnak a számhoz, miközben kezed ide-oda vándorol testemen. Miért csináljuk ezt? Miért akarod bizonyítani, hogy szeretsz, miközben rég kihűltünk? Hiszen csak beszélnünk kéne, csendben elválni, mint két idegen, kiknek tekintete összetapad egy pillanatra, aztán tovaszáll...
Kezemmel gépiesen hajadba túrok. te a nyakamat csókolod. Lustán vetkőztetjük egymást, érzés nélkül vonaglik felettem a tested. Olyanok vagyunk, mint két darab hús, vágyak nélkül, megszokásból kapunk egymás felé, nem hajt sem az ösztön, sem az ismeretlen. Agyunkat kikapcsoljuk, így mindkettőnknek könnyebb.
Ránk borult a sötét, én egyedül vagyok. Érzem, ahogy fáradt tested mellettem szuszog. Még ébren vagy.
- Fordítottam néhány verset. – mondom kissé akadozva. Csend.
- Elolvasod? Kíváncsi vagyok tetszenek-e? – kérdezem halkabban.
- Persze, holnap elolvasom, de most aludj. – hangod szétrepeszti az éjszaka holdsugarait a szobában. Csend, és sötét lengi be az ágyunkat.
Sós víz folyik a szememből. Sosem lesz vége.... Arcom nem rezdül, csak a könnyek folynak, de ez is oly idegen, égeti hűvös arcomat. Fáj a melegsége... Azt kívánom, bár sosem láttalak volna meg, talán most az az ember lennék, mint régen... Élnék, szépnek látnám a világot, a szerelmet, az embert... Most minden csak hamuszürkében csillog, a napok kegyetlenül ketyegnek fejem fölött.
Te már alszol, hátat fordítasz. Kicsit még élvezem, hogy nézem a sötét éjszakát, kinézek az ablakon, csillagtalan az ég, csak a lámpák világítanak hidegen.
- Ki kéne csak szaladni az ajtón... - gondolom csendben, de lábaim ólomsúllyal kötnek az ágyhoz, az idegen ágyhoz, melyben már túl régóta fekszem...